A cím megtévesztő lehet, mert az erdei életközösségekben jelenlévő holtfa nem csupán lakhelyül, de táplálékul is szolgál sok faj számára, így a lakóközösség mellett táplálékközösségről is beszélhetünk.
Fontos azonban leszögezni, hogy e két fogalom között nem lehet és nem is kell éles határvonalat keresnünk. A holtfa sok faj számára ugyanúgy jelent táplálékforrást, mint lakó-, búvó-, szaporodóhelyet.
Holtfa mint élőhely
A ragadozó fajok nemcsak táplálékszerzésükkel kötődnek a holtfához, de szaporodó-, búvó- és telelőhelyként is használhatják azt. Olvasd el bejegyzéseinket a holtfa fontosságáról, és az erdő egészségére gyakorolt hatásáról.
Hangyák
A hangyák és a holtfa kapcsolata is sokrétű, de főként fészkeik révén kötődnek ahhoz. Bizonyos fajok a holtfába vájják fészkeiket, míg más fajok a már kész odúkat foglalják el. A kartonépítő hangya (Lasius fulicinosus) például a talajközeli üregeket, odvakat részesíti előnyben e célra, ahol is kartonszerű anyagból készíti fészkét. Ezt az anyagot pépesre rágott faanyagból és a nyálából hozza létre. A hangyakolónia tagjai aztán innen indulnak portyára a lombkoronába, ahol is a levéltetvek által kiválasztott mézharmatot fogyasztják. Emellett kisebb rovarokra is vadásznak, így a fa számára is jó szolgálatot tesznek.
Csigák
A hazai csigafajok elsősorban búvóhelyként hasznosítják a holtfát, ugyanis a repedésekben, részben levált kérgek alatt számukra optimális mikroklimatikus viszonyokat találnak. Az ál-elevenszülő kétlemezes orsócsiga (Alinda biplicata) is szívesen tartózkodik holtfák kérge alatt.
Bár elsőre nem gondolnánk, de a halak és egyéb vízi élőlények számára is fontos szereppel bír a holtfa, mint szerkezeti diverzitást növelő elem. A vízpartról a folyóba, holtágba dőlt fák ágai között egyaránt lelhetnek menedékre a békéshalak, de a ragadozók is tudnak innen meglepetésszerűen zsákmányukra támadni.
A vízbe dőlt fáról nem mellesleg a gémfélék (Ardeidae) is szívesen halászgatnak, a kormoránok (Phalacrocorax carbo) pedig tollaikat szárítgathatják rajta.
Kétéltűek
A kétéltűek egyed- és fajszáma nemcsak hazai viszonylatban, de világszinten is rohamosan csökken. Ugyan a kétéltűek és a holtfa közvetlen kapcsolatáról túl sok ismeretünk egyelőre nincsen, az viszont biztosan látszik, hogy igénylik a holtfa jelenlétét az erdőkben. Ennek számos oka van. Például a fekvő holtfa nyújtotta menedék búvóhelyül szolgál a ragadozók ellen, de egyúttal a párásabb környezet a kiszáradás esélyét is csökkenti. Szintén fontos a holtfa a kétéltűek számára mint telelőhely, de a vízfolyásokban található holtfa jelentősége is tagadhatatlan.
A gyorsabb vizekben található holtfa lassabb folyású öblöket kialakítva a párzásban és a fejlődésben is nagy fontossággal bír. Hazai fajok közül többek között a foltos szalamandra (Salamandra salamandra) számára is nélkülözhetetlen.
Hüllők
A kétéltűek mellett a hüllők számára is kiemelt jelentőségű a holtfa. A mocsári teknős (Emys orbicularis) például ideális napozóhelyekre lel a vízbe dőlt holtfák nagyobb ágain vagy azok törzsén.
Madarak
A holtfát közvetett módon számos madárfaj is hasznosítja. Gondoljunk csak a fák kérgén rovartáplálék után kutató csuszkára (Sitta europaea), a különböző fakuszfajokra (Certhia) vagy a levegőben vadászó légykapókra (Muscicapa).
A harkályfélék (Picidae) táplálékszerzésének speciális volta pedig egyértelmű, e fajcsoport képviselői is nagyban kötődnek a holtfához, igaz e mérték fajonként eltérő, és némi szezonalitást is mutat. Részletes Harkály Kalauz bejegyzésünk.
A költési időszak során például a nagy fakopáncs (Dendrocopus major) elsősorban levéltetvekkel és levélkárosító lepkék hernyóival táplálkozik, és ezzel is eteti fiókáit is. A téli, lombtalan időszakban azonban vált, és a holt faanyaghoz kötődő rovarokkal él. A fekete harkály azokon az élőhelyeken, ahol a holtfához szintén nagyban kötődő lóhangya (Camopnotus) fajok nagy mennyiségben megtalálhatók, ott gyakorlatilag csak ezeket fogyasztja.
A harkályok odúkészítő képességük révén kiemelt, kulcsszerepet játszanak az erdei életközösségekben. Odúk a már fentebb említett módon, a fakorhasztó gombák hatására is keletkezhetnek, de a harkályfélék munkája nyomán ez a jelenség sokkal gyorsabban játszódik le.
Hazánkban harkályoknak 9 faja él, és a különböző harkályfajok különböző méretű odúkat ácsolnak. Egyes harkályok, mint például a nagy fakopáncs (Dendrocopos major), képesek élőfába is odút készíteni, ám ilyenkor is igyekszenek puhább faanyagú fajokat választani. Más fajok számára nélkülözhetetlen a holtfa az odúkészítéshez.
Általánosságban elmondható, hogy a nagyobb méretű, erősebb csőrű fajok keményebb fákban is képesek munkálkodni, míg a kisebb, gyengébb csőrű fajok holtfaigénye e tekintetben magasabb. A vetési varjú méretű fekete harkály (Dryocopus maritus) például élő bükkben is képes odút vésni, de szívesebben választ olyan fát e munkára, melyben korhadás folyamata már megkezdődött.
A fehérhátú harkály (Dendrocopos leucotos) hiába a legnagyobb képviselője a Dendrocopos-fajoknak, mégis csak holtfában készít odút. A nyaktekercs (Jynx torquilla) pedig szintén csak erősen korhadt fában képes odúját kivájni. A harkályok mellett akad még néhány odúkészítő faj, mint például a búbos cinege (Parus cristatus), de e fajok is jellemzően csak a kifejezetten puha holtfában eredményesek.
Némely harkályfajok odúikat jellemzően csak az adott költési évben használják, más fajok éveken át. Az első esetre jó példa a nagy fakopáncs, míg a másodikra a fekete harkály. Az utóbbi faj az évek során meglehetősen nagy és több kijárattal bíró odút is készíthet. Remekül kapóra jön ez számára, mikor az odúból valamilyen predátora, például a nyuszt (Martes martes) elől kell menekülnie.
A harkályok által készített, de már nem használt odúkat rengeteg faj hasznosítja, és ahogy azt már említettük, a különböző méretű odú a különböző méretű másodlagos odúhasználók számára lesznek alkalmasak.
A kis fakopáncs (Dryobates minor) odúit például csak kisebb cinkefajok (Parus) fajok képesek használni. A közép fakopáncs (Dendrocoptes medius) odúiba már a nagyobb cinkék is be tudnak költözni, míg a nagy fakopáncséba a már említetteken túl seregély (Sturnus vulgaris) vagy nyaktekercs is költhet.
A zöld küllő (Picus viridis) többek között a szalakótának (Corracias garrulus), míg a fekete harkály a kék galamb (Columba oenas), a kerceréce (Bucephala clangula) és a macskabagoly (Strix aluco) számára nyújt lehetőséget a fiókanevelésre.
Érdekességként említhető, hogy bizonyos fajok kifejezetten kerülik a harkályok készítette odút, mert a nagy fakopáncs mint e fajok fészekpredátora veszélyt jelent a fiókáikra, más fajok méretük okán egyszerűen nem férnek el azokban.
Ezek miatt világosan látszik, hogy fontos a harkályok által készített odú, de nem lehet csak erre támaszkodni, kellenek a területre az egyéb úton létrejöttek is. Szintén a holtfához köthető érdekesség, hogy a macskabagoly kifejezetten szeret a magasan derékba tört fák csonkjain költeni. Az ilyen típusú holtfát is kímélni kell hát.
Emlősök
Ahogy a madarak esetében láttuk, úgy az emlősöknél is azt tapasztaljuk, hogy sok fajuk kötődik a holtfához, igen nagy arányban használnak odúkat, faüregeket valamilyen formában. Egyes fajok éjszakáznak, mások a szaporodásuk során is hasznosítják azokat. Beszédes, hogy az összes ismert emlősfaj mintegy egyötöde használ odvakat. A hazai fajok közül is számos ilyen fajt találunk.
Ilyen többek között a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), mely kölykezőfészekként használja az odúkat. A nyuszt is szívesen választja búvóhelyéül a fák üregeit, melyek egyaránt jelentenek védelmet számára a hideg és a ragadozók ellen is. A kikorhadt tövű fákban, földön fekvő üreges fatörzsekben talál menedékre a vadmacska (Felis silvestris). Ugyan hazánkban csak kóborlóként fordul elő a barnamedve (Ursus arctos), de e faj egyedei is szívesen húzódnak be kidőlt fák alá ásott üregekbe.
A hazai denevérfajok többsége ugyancsak kötődik a holtfához. Az erdei fajok jelentős része nyáriszállásként, de kölykezni is használja azt. A harkályok által vésett odvakat részesíti előnyben például a nagyfülű denevér (Myotis bechsteinii), míg a kéregleválások alatt talál kiváló búvóhelyet a szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus).
A fában való telelés során egyes egészen apró denevérfajok a nagyobb lárvajáratokat is használják. Ilyen fajok a törpedenevérek (Pipistrellus), melyek a nagy farontólepke (Cossus cossus) lárvajárataiban lelhetnek számukra alkalmas telelőzugokra.
Előfordul, hogy egy fa törzse belül akár több méter magasságig is kikorhad, és számos bejárattal bír. Ez ideális kölykezőszállás számos denevérfajnak. Ilyen többek között a kis patkósorrú-denevér (Rhinolophus hipposideros), a közönséges denevér (Myotis myotis) vagy a tavi denevér (Myotis dasycneme). Egykor a nagy kikorhadással bíró öreg fák igen jelentős szerepet játszhattak a denevérek szaporodásában.
Az emlősfajok között sokan akadnak, amelyek közvetett táplálékforrásként hasznosítják a holtfát. Többek között az erdei cickány (Sorex araneus), a keleti sün (Erinaceus roumanicus), a borz (Meles meles), a vaddisznó (Sus scrofa), a barnamedve is fogyasztja a holtfában megbújó különböző fajú rovarokat és azok lárváit. Részletes bejegyzéseink a városi sünök fontosságáról és segítéséről ide kattintva érhetők el.
Az állatok és gombák mellett természetesen számos növényfaj is profitál az erdőben megtalálható holtfa jelenlétéből. A leírtak csupán hézagos áttekintésül szolgálhatnak a holtfa jelentőségét tekintve, ám az világosan látszik, hogy egészséges és természetes erdő nem létezik nélküle.