A harkályok faroktollaikat belülről kifelé vedlik. Kivételt képez ez alól a két középső, legkeményebb faroktoll. E vedlési stratégiára azért van szükség, hogy mindig legyen támasztéka a madárnak, miközben a fát faragva táplálék után kutat, odút vés, esetleg a fajtársainak jelzi a területét. 

Hogyan nem sérül meg a dobolástól?

Természetesen a speciális lábak és faroktollak mellett mégiscsak hihetetlenül erős, véső szerű csőre teszi a harkályokat igazán különlegessé a madárvilágban, hisz a legszembetűnőbb tulajdonságukat, vagyis a fák vésését, e testrésszel végzik. A harkály nem csak a táplálékát szerzi meg csőrével, de odút is ezzel készít, sőt, a híres harkálydobolás – melytől az erdő már kora tavasztól zeng – is a csőrnek köszönhető. 

De hogyan lehetséges, hogy nem sérül meg a madár dobolás, vésés közepette? Miért nem károsodik a harkályagy? A válasz összetett. Egyrészt a csőr egy szivacsos állománnyal ízesül a koponyához, másrészt a koponyán belül az agyat is egy szivacsos szövet veszi körül. Mindemellett a harkály minden egyes „leütés” során becsukja szemeit, ezzel is védve azokat a pattanó forgácsoktól, illetve attól, hogy azok ki ne mozduljanak a szemüregből. 

A harkálycsőr az adott faj életmódjáról is árulkodik. A fehérhátú harkály csőre például hosszú, de vékony, mert lényegében csak holtfával érintkezik, mely sokkal puhább, mint az élő. A nagy fakopáncsnak (Dendrocopos major) éppen ezért valamivel rövidebb, ám vastagabb a csőre, és sokkal szélesebb alappal bír, így a kemény élőfát is meg tudja bontani. 

A nyelv anatómiája is meglehetősen speciálisan alakul, és szintén nagyban utal gazdája életmódjára, táplálkozására. Azon fajok nyelve, melyek táplálékszerzési stratégiájukat tekintve első sorban a fákhoz kötődnek, közepesen hosszú, de a végükön apró horgacskákkal ellátott, ezzel szemben a hangyabolyokat szívesen túró zöld küllőé (Picus viridis) sokkal hosszabb és ragadós.

Feltekert nyelv a zöld küllő koponyájában

Míg az első nyelvtípus a fák repedéseiből segít kihúzni az ott tanyázó lárvákat, addig a második a hangyatojások megszerzésére alkalmas. Minden harkályfajra jellemző azonban, hogy a többi madárfajéhoz mérten hosszú, kiölthető nyelve nyugalmi állapotban a koponyán belül feltekert állapotban van.

Az odúkészítés rejtelmei

Magát az odút egyébként meglehetősen hosszadalmas munka elkészíteni. Akár egy hónapba is beletelhet, mire alkalmassá válik az utódok nevelésére. Valamivel rövidebb idő az éjszakázásra szánt odú elkészítése. A harkályok az éjszakát ugyanis kisebb, egyszemélyes, kifejezetten éjszakázásra alkalmas odúkban töltik.

A kisebb és közepes fajok többnyire évről évre új odút készítenek. Ennek elsősorban a parazita, illetve a ragadozó (nyuszt, héja, karvaly) elkerülés az oka. Évről évre új odú, évről évre újabb lehetőség a költésre a másodlagos odúköltők számára.

Fekete harkály

Az odúk ácsolását megelőzi a revír (territórium, az egyedek által őrzött terület, mozgáskörzet) jelölése. Míg az énekesmadarak az ember számára oly kedves madárdallal jelölik ki a számukra és családjuk számára kizárólagosan használni kívánt területet, addig a harkályok rendkívül gyors ütemű, pergő dobolással teszik ezt. Kora tavasztól zeng az erdő a harkályok területjelölő dobolásától. Fajra jellemző, hogy milyen hosszan és milyen gyorsan dobol az adott harkály. A kisebb fajok pergőbben, míg a nagyobbak kicsivel lassabban dobolnak.

A biodiverzitás bástyái

Azokat a fajokat, amelyek jelenlétükkel vagy valamilyen tevékenységükkel sok más faj előfordulási feltételeit teremtik meg, kulcsfajoknak nevezzük. Részletes bejegyzésünk a kulcsfajokról.

E fajok az adott életközösség biomasszájának csak kis százalékát adják, ám jelentőségük az egész társulás fennmaradásának szempontjából kiemelkedő. Kulcsfajnak tekinthetőek éppen ezért a harkályfajok, hiszen az utódneveléshez készített odúik más fajok számára létfontosságúak. Ha csak a madárvilágban tekintünk körbe, akkor számos olyan madárfajt találunk, mely ugyan odúköltő, ám maga odút nem készít. E fajokat másodlagos odúköltőknek nevezzük. Ilyenek többek között a cinegék (Paridae), bizonyos bagoly (Strigidae) – és récefajok (Anatidae), de a szalakóta (Coracias garrulus) is.  

Kék cinege egy odú előtt

Nagyon hasznos, hogy a fákat károsító rovarokat szeretik 

Nem csak az odú mérete változik fajonként, de az is, hogy egy fa mely részeit preferálják táplálékszerzés céljából. A kis fakopáncs méretéből adódóan könnyen mozog a lombkoronában vékonyabb ágain. A közép fakopáncs (Dendrocoptes medius) már inkább az oldalágakat részesíti előnyben, a nagy fakopáncs nagyobbrészt keresgél a törzsön, illetve az ágtöveknél, a fekete harkály pedig kifejezetten a törzset preferálja.

Minden fajban közös azonban, hogy nagy arányban fogyasztják a fákat károsító rovarokat. Fiókanevelési időszakban a nagy, a balkáni, a közép és a kis fakopáncs is levéltetvekkel és lombfogyasztó hernyókkal etetnek, így ezen „károsítók” állományait is szabályozzák.

Nagy fakopáncs a zsákmánnyal

Táplálékszerzés tekintetében érdekes kivétel a zöld küllő, mely kifejezetten sokat mozog talajszinten, ahol is hangyabolyokat túr fel a tojások után kutatva. 

A hazai harkályfajok között egyedül a nyaktekercs vonuló. E faj egyedei a telet Afrika Szaharán túli területein töltik. Minden más faj állandó, és nagy területhűség jellemzi őket.