Egy erdőben sétálva a természetvédelmi biológiában kevéssé jártas szemlélődő számára akár zavaró is lehet a kidőlt vagy lábon száradt, elpusztult fa. A laikus gondolhatná, hogy itt valami nincs rendben, ez az erdő nyilván beteg, ha nem csak élő fák alkotják.

Pedig ennél messzebb nem is járhatna az igazságtól. Sokáig az a szemlélet uralkodott, hogy az erdő egészsége érdekében abból a holt faanyagot mielőbb el kell távolítani, hiszen az veszélyt jelent a még élő egyedek számára. Sajnos ez az elgondolás bizonyos körökben még ma is jellemző.

Hogy miről ismerhető fel egy egészséges erdő? Olvasd el a témában íródott bejegyzésünket is: https://urbanology.hu/milyen-az-egeszseges-erdo/

Nagy szükség van rá, de hogyan keletkezik a holtfa?

Az adott egyed, illetve annak egyes részeinek elhalásával. Az elhaláshoz azonban számos út vezethet. Magától adódik, hogy mivel a fák sem élnek örökké, így náluk is beköszönt az öregkor, majd ezt követően el is pusztulnak. A különböző fajok persze különböző maximális élettartamot élhetnek meg. A puhafák, mint a nyárfák (Populus), általánosságban rövidebb ideig élnek. Ezzel szemben a keményfák, mint például a kocsányos tölgy (Quercus robur), többnyire hosszabb ideig.

Nem mindegy az sem továbbá, hogy az adott egyed teljes pusztulásáról beszélünk-e, vagy csak annak egy részéről. Egy korhadó ág esetében ez nem okoz különösebb fejtörést, azonban a vegetatív szaporodásra képes fásszárú növényeknél ez már korántsem ilyen egyszerű. A talajszint felett ugyanis több törzset látva gondolhatnánk, hogy azok különálló élőlények. Ám ha az adott egyed, például egy fehérnyár (Populus alba), sarjtelepét szemléljük épp, akkor arról van szó, hogy a sok törzs mind egy élőlényhez tartozik, ugyanis a talajszint alatt e fák mind kapcsolódnak egymáshoz a gyökérzetükkel egy hatalmas sarjtelepet alkotva, mert úgynevezett gyökérsarjról nőttek.

Remek példa erre a jelenségre az USA-ban található Pando névre keresztelt amerikai rezgőnyár (Populus tremoloides) sarjtelepe, mely 43 ha kiterjedésű, és mintegy 47 ezer, a gyökereikkel egymáshoz kapcsolódó sarjból (fából) áll. A teljes telep kora meghaladja a 80 ezer évet, ugyanakkor az egymáshoz kapcsolódó fák átlagos élettartama nem több 130 évnél.
Nem sarjtelepképző faj a simatűjű szálkásfenyő (Pinus longaeva), mely egyes egyedeinek életkora meghaladja az 5000 évet. 

Akárhogy is, legyen szó a teljes élőlényről, vagy csak egy részéről, előbb-utóbb elpusztul, és holtfaként végzi. De ahogy már említettük, idáig sok út vezet, és Magyarországon ritkán terít le fákat a végelgyengülés. A fa pusztulásának okait többféle módon is lehet csoportosítani. Ezen csoportosítások egyike a következő: antropogén, abiotikus és biotikus tényezők.

Ember okozta tényezők

Az antropogén, vagyis az emberi tevékenységekhez köthető tényezők széles skálán mozognak, és kifejezetten gyors, illetve lassú lefolyású is lehet a hatásukra bekövetkező pusztulás. Magyarországon az erdőművelésből (és illegális tevékenységekből is) adódó fakivágás a legjelentősebb mortalitási tényező. Ráadásul ez általában nem szálaló, hanem tarvágásos üzemmódban történik, aminek következtében egyszerre nagyobb területeken szűnik meg az erdőborítás. Ekkor nagy mennyiségű dendromassza (faanyag) kerül ki a rendszerből. Kétségtelen, hogy erdőgazdálkodásra, és az ebből származó faanyagra szükség van, ám a gazdálkodás módjának megválasztása már más kérdés.

Egyértelműen természetközeli erdőkezelésre és erdőgazdálkodásra lenne szükség, ám e téma kibontásával nem e cikk foglalkozik. A hosszútávú antropogén hatások közt említhető a termőhely, illetve fafaj rossz megválasztása, de ide sorolható a környezetszennyezés okozta mortalitás is.

Az időjárás hatása

Az abiotikus környezeti tényezők is okozhatnak gyors, illetve lassú pusztulást. Magyarországon az aszálykárok, hótörések, széldöntések, viharkárok jellemzőek.

Sajnos a klímaváltozás előrehaladtával egyre nagyobb szélsőségekkel kell számolni. Az állományon belüli, egy adott egyedet érintő teljes vagy részleges pusztulást okozhatja a fényhiány, amikor is az alászoruló, rossz szociális helyzetben lévő egyedek sínylik meg a számukra kedvezőtlen kompetíciós helyzetet.

Természetes tényezők

A biotikus tényezők sora is meglehetősen hosszú. A különböző rovarfajok, illetve gombák is okozhatnak elhalást, pusztulást, de az erdei vadkár is ide sorolható. E kategóriára is jellemző, hogy egyaránt beszélhetünk gyors, illetve lassú hatásról.

Az antropogén, a biotikus és az abiotikus környezeti tényezők hatásai természetesen összeadódhatnak, növelhetik a mortalitás lehetőségét. Egy rosszul megválasztott termőhelyre ültetett erdőt könnyebben támadnak meg a kórokozók, ahogy egy homogén korú és összetételű erdő is kitettebb a veszélyeknek. A fák pusztulása persze a természetes erdőkben is lejátszódik, az erdődinamika szerves és természetes részét képezi.

A holtfa változatos megjelenési formái és élőlényei

Legyen szó akár egy még élő fa elhalt részéről, vagy egy teljesen halott egyedről, a holtfa rendkívül változatos megjelenési formái kiemelkedően fontos szerepet töltenek be az erdő életében. Az alábbiakban ezekről a megjelenési formákról és a hozzájuk kötődő élőlényekről tudhatunk meg többet.

A tükörfoltoknak nevezzük a vastagabb ágakon, a törzsön található nagyobb kéregmentes területeket. Számos xilofág rovar számára nyújtanak remek lehetőséget a peterakásra, illetve a korhasztó gombák számára is fertőzési kaput jelenthetnek. Az így tanyát vert gombák aztán üregeket korhaszthatnak ki, így létrehozva a törzsüregeket.

A különböző méretű ágcsonkok helyén alakulhat ki a bekorhadó ággöcsök, melyek később odúkká mélyülhetnek. Odúkat a különböző harkályfajok egyedei is létrehozhatnak, amelyek aztán tovább korhadhatnak. Ezek az odúk remek fészkelőhelyekké válhatnak énekesmadarak számára, kisebb emlősöknek alkalmas búvóhelyek lehetnek, de számos szaproxilofág faj is tanyára lelhet bennük.

A kéregleválás nem más, mint amikor a törzsön vagy vastagabb ágakon leválik a fa kérge a palásttól. E levált, de le nem hullott kérgek alatt szűk repedéseket találunk, melyekben denevérek pihenhetnek nappal, de a hegyi fakúsz (Certhia familiaris) is itt találja meg a költésre alkalmas feltételeket. A még élő fán teljes ágak is elhalhatnak, melyek egy idő után a talajra hullanak. Szintén alkalmasak így különböző rovarok számára a megtelepedésre, melyeket aztán rovarevő madarak fogyaszthatnak. A törzsrepedésben, mely egy keskeny, hosszanti repedés a fa törzsében, ugyancsak menedékre lelhetnek denevérek és rovarok, de a törzskorhasztó gombák számára e repedések is alkalmas fertőzési kapuk.

Előfordul, hogy a fák egészben halnak el. Az ilyen lábon száradt egyedek még a lombmentes koronájukat is hordják egy ideig, az idő múlásával azonban elveszítik azt. Előbb a vékony gallyak, majd a vastagabb ágak és a kéreg is lehullik. Rovarok számára biztosítanak élőhelyet, így a harkályok számára ideális táplálkozóhely, de gyöngébb csőrű fajok az odúikat is ilyen fákban készítik el. Az odúkat később más madárfajok és denevérek is egyaránt használhatják.

A lábon elhalt fák esetében előfordul, hogy derékba törnek. Az ilyen magasabb csonkokban előszeretettel költ a fészket különben nem építő uráli bagoly (Strix uralensis), az alacsonyabb, kikorhadó csonkokban pedig víz gyűlhet fel, melyből az állatok inni tudnak. Ilyen dendrotelmák a talajhoz egészen közel történő kikorhadással is létrejöhetnek. Számos faj olthatja itt szomját, de a vízi gerincteleneknek, egyéb rovaroknak és kétéltűeknek is fontos szaporodóhelye. Természetesen a föld alatt is korhad a fa, a gyökérzet is az enyészeté lesz idővel. Az elhaló gyökérágakban fejlődnek a nagy szarvasbogár lárvái (Lucanus cervus).

Földön fekvő holtfa lehet akár egy egész kidőlt fa, de annak csak egyetlen földre hullott ága is. A vékonyabb ágak, gallyak és a vastagabb törzsek ökológiai jelentősége nagy mértékben eltér, más-más fajoknak és folyamatoknak kedvez. A gyökértányérral kifordult fák szintén speciális élőhelyet teremtenek. Egyrészt a gyökérzet helyén keletkezett lyukban megállhat a víz, mely a már fentebb említett módon kedvez számos fajnak (ivóhely, szaporodóhely stb.), másrészt maga a gyökértányér is új felület. Bizonyos madárfajok, például az ökörszem (Troglodytes troglodytes), kifejezetten kedvelik az ilyen költőhelyeket.

Előfordulhat, hogy egy fa nem a talajra, hanem vízbe dől. Ekkor a bomlási folyamatok is eltérően zajlanak, mint szárazon. Az így vízbe dőlt fák sajátos fajoknak és életközösségeknek biztosítanak speciális feltételeket. Ívó-, szaporodó-, búvó- és táplálkozóhelyet jelent számos hal-, kétéltű- és rovarfaj számára. A vízből kilógó ágakon teknősök napozhatnak, azon madarak pihenhetnek vagy épp vadászhatnak róla. A kidőlt fák megváltoztathatják a vízfolyás útját, de fel is duzzaszthatják azt. Itt említendő a hód (Castor fiber) munkássága, mely faj ökoszisztéma-mérnökként új vizesélőhelyeket teremthet. 

Lebomlik és visszakerül a talajba

A holtfa természetesen nem marad örökké holtfa, hanem egy hosszú folyamat során lebomlik, és visszakerül a szervesanyag-forgalomba. A bomlás főbb mozgatórugói a szaprotróf gombák és a szaproxilofág rovarok.

A fa felszínén keletkező különböző sérülések, illetve a beteg fát tömegesen kolonizáló rovarok már peterakásuk során fertőzési kaput nyitnak a parazita és szaprofita gombáknak. Tény, hogy a gombák maguktól is bejutnánk a fa szöveteibe, de a rovarok tevékenysége mindenképpen felgyorsítja a folyamatot. Azoknak a rovaroknak pedig, amelyek maguktól nem képesek emészteni a cellulózt, kifejezetten nagy szüksége van a gombák jelenlétére, sőt vektorukként terjesztik is azokat.

A bomlási folyamat több szakaszból áll, és minden szakasznak megvannak a maga kísérő rovar-, illetve gombafajai. Az első szakaszban a kéreg alatti szíjácsban telepszenek meg a rovarok. Ilyenek például a különböző szúfajok. A második szakaszra jellemző rovarfajok – például bizonyos cincérek és díszbogarak – a fatest külső felületén fejlődnek. Járataik szintén kapuként funkcionálnak más lebontó szervezetek számára.

A fatestbe hatoló gombák tevékenysége teremti meg azon fajok számára a feltételeket, melyek a lebomlásnak már egy előrehaladottabb állapotát részesítik előnyben. A bomlás első két stádiumában az erősebb rágóval rendelkező fajok a faanyagot felaprítva segítik a gombák munkáját, vagyis a korhasztást, mely nem más, mint a gomba emésztése.

E folyamat során a gombák enzimjeik segítségével formálják saját maguk számára alkalmas táplálékká a növényi sejtfalakat. Különböző gombák a faanyag más-más összetevőit bontják. Az utolsó fázisban már a talajfauna is egyre nagyobb szerepet játszik. Itt már nem szükségesek az erős rágók, hiszen az előző fázis lényegében előkészíti számukra a terepet. A felaprózott faanyagot elfogyasztják, majd a talajba ürítik.

Nem csak rovarok vesznek részt azonban a felaprózásban. Kiemelkedő szerepet játszanak bizonyos harkályfajok, de a vaddisznók és a borzok is előszeretettel kutatnak a holtfában rovarlárvák után, a lóhangyák (Camponotus) pedig járataikat kialakítva vesznek részt a felaprózásban.
A teljes lebomlási folyamat időigénye változó. Amíg az éppen elpusztult fa anyaga humusszá alakul, igen sok idő, szélsőséges esetben akár több évszázad is eltelhet. Az időtartam hossza sok mindentől függ: a fafajtól, a pusztulást kiváltó októl, a mikroklimatikus viszonyoktól, a holtfa méretétől és a lebontó szervezetektől is. 

A lebomló holtfának jelentős szerepe van az anyagforgalomban és a talajfejlődésében is. A természetes erdőkben az anyagáramlás egy körkörös folyamat, mely kiegyensúlyozott: a szervesanyag-lebomlási folyamatok egyensúlyban vannak a növények tápanyagfelvételével és szervesanyag-felépítésével. E kiegyensúlyozottság a feltétele az erdei ökoszisztémák stabilitásának.

A túlzott mennyiségű faanyag, és egyáltalán a holtfa eltávolítása a fakitermelés során e folyamatokba történő káros beavatkozás. A holtfa ugyanis meghatározó szerepet játszik a szén- és tápelem-körforgalomban és az egyéb, az erdőben zajló biológiai folyamatok fenntartásában is. E folyamatok hiányát az erdő megsínyli. Csökken a fatermőképesség, illetve a környezetvédelmi szolgáltatások minősége is. 

A holtfa hiánya okozhat problémát

A holtfa jelenléte tehát esszenciális nemcsak az erdő, de az ember számára is. Az erdő egészségét nem, hogy nem veszélyezteti, de épp a holtfa hiánya okozhat problémákat. A holtfa számos megjelenési formája rengeteg olyan fajnak kedvez, melyek természetes ellenségei a tömegesen fellépő kártevőknek.

Az odúlakó madarak, melyek az erdei madarak mintegy harmadát teszik ki, utódnevelési időszakban szinte kizárólag rovarokat fogyasztanak, illetve fiókáikat is azzal etetik. A korhadó, odvas fák hiányában e fajok nem találják meg a szaporodáshoz szükséges feltételeket, az erdő tehát elesik egy természetes védvonalától.

Szintén jelentős rovarfogyasztók a denevérek, melyek ugyancsak nagyban kötődnek a holtfához, hiszen az odvasodó fák odúit, a leváló kéreg alatti repedéseket használják pihenésük során. A rovarvilágból is számos „erdővédő” faj kötődik a különböző stádiumú holtfához.

Bizonyos ragadozó fajok, például egyes futrinkák nagy mennyiségben fogyasztják a növényevő rovarfajok egyedeit. De említhetnénk a hangyákat is mint erdővédő fajokat, valamint más ízeltlábú ragadozókat is, mint például a szúfarkasokat vagy a fürkészdarazsakat. 

Kijelenthetjük tehát, hogy a holt faanyag nem hogy veszélyforrás, de kiemelkedően fontos az erdők egészségét illetően. A holt faanyag jelenléte nem „csak” természetvédelmi, de erdővédelmi szempontból is több, mint indokolt.