A felületes szemlélő számára a virágokon döngicsélő rovarok nagyon hasonlónak tűnhetnek, könnyű összemosni méheket, zengőlegyeket és egyéb beporzókat azon darazsakkal, melyek aggresszívan is képesek viselkedni.
A beporzók és a városi biodiverziás ügye miatt nagyon fontos, hogy mind a gyerekek, mind a felnőttek meg- és felismerjék a beporzókat, és félelem helyett csodálattal közelítsünk feléjük.
Olvasd el kapcsolódó bejegyzéseinket is!
Csíp vagy nem csíp? Tények és tévhitek a beporzókról
Otthoni méhlegelő kialakítása 5 lépésben
Méhecskehotel készítése otthon
A beporzók fontosságáról, a természetben, mezőgazdaságban betöltött szerepükről és kihívásaikról ide kattintva olvashatsz. A bejegyzések a Mondolo Egyesület “Beporzó Hadművelet” komplex természetvédelmi street art projektjéhez kapcsolódóan készült el.
Csípnek-e a beporzók?
A beporzást végző rovarfajok (zengőlegyek, lepkék, stb) és egyéb állatok jelentős része nem rendelkezik fullánkkal, így csípni sem tudnak. Azon beporzókat, melyek rendelkeznek fullánkkal, városi méhlegelős körülmények között nagyon nagyon nehéz csípésre ingerelni.
A városban is jelen lévő, a méhekhez hasonlóan szintén sárga-fekete színezetű (de egészen más méretű, felépítésű, kinézetű) darazsak néhány faja támadékony is lehet, de a városban vetett méhlegelőkön, és a telepített méhecskehotelekben nem velük fogunk találkozni, miközben a színes virágokokban gyönyörködünk, és az azokon táplálkozó méheket és egyéb beporzókat figyeljük.
Nehéz kicsikarni belőlük a támadást
A méhfélék jelentős része nem támadékony, a háziméhen kívül tulajdonképpen a legtöbb vadméhből igen nehéz kicsikarni a támadást. Kifejezetten nehéz olyan embert találni például, akit poszméh, kék fadongó, esetleg faliméh csípett meg.
Ráadásul veszélyességüket messze előre jelzik élénk színezetükkel. Az azonnal felismerhető, semmivel össze nem keverhető színezet gondoskodik arról, hogy a ragadozók messze elkerüljék őket. Vannak persze a ragadozók közt specialisták, akik kifejezetten a fullánkos társaság fogyasztására szakosodtak (például a darázsölyv), ám a többség pontosan tudja, hogy a sárga, a narancssárga és a piros színek jelenlétével együtt jár a fájdalmas élmény, amit a fullánk okoz.
A legjobb amit mi tehetnünk, az egyszerűen annyi, hogy békében hagyjuk őket virágról virágra szállni. Segíteni pedig változatos kertekkel, virágos balkonládákkal, és esetleg méhecskehotelekkel tudunk nekik!
Hogyan ismerjük meg a beporzókat? Mind sárga-fekete, mint a méhek?
A képlet persze, mint sok helyütt, itt sem ilyen egyszerű. Vannak ugyanis olyan fajok, akik színesek, ezáltal riasztóak, de véletlenül sem rendelkeznek olyan fegyverzettel, mint a méhek vagy a darazsak. Azok az állatok, akikkel a tavasszal nyíló méhlegelők virágain találkozunk, biztosan beporzók, legyenek bármilyen méretűek és formájúak – sőt, minél többfélék, annál jobb a biológiai sokféleség szempontjából.
A zengőlegyek például, akik maguk is kiváló pollinátorok, vagyis igen jelentős részt vállalnak a beporzásban, fullánk nélküliek. A testükön húzódó színes szalagoknak köszönhetően azonban épp elég veszélyesnek tűnnek a ragadozók szemében ahhoz, hogy zavartalanul tevékenykedhessenek.
De említhetnénk a díszes darázscincért (Chlorophorus varius) is, aki nevét a fullánkos társasághoz hasonló színezetéről kapta. Természetesen ő sem rendelkezik fullánkkal, a riasztó színezetet szintén csak megtévesztésként öltötte magára. E faj egyedei virágporral táplálkoznak, ők is részt vállalnak a beporzás nagy feladatából.
Mint ahogy az a fent említettekből egyértelműen kitűnik, a méhek mellett számos egyéb faj is végez pollinátori tevékenységet. Ezek ráadásul nem is csak a rovarvilág képviselő közül kerülnek ki. Bizonyos gerincesfajok, például egyes emlősök és madarak is beporzók.
A kolibrik például táplálkoznak és utódot is etetnek egyes amerikai nővényfajok nektárjával. A nektárt a begyükben szállítják a fiókáknak, és virágról virágra szállva egyúttal a beporzást is elintézik.
Ugyanez a helyzet a nektárevő denevérekkel, aki éjszaka nyíló virágú növényfajokat látogatnak nektárfogyasztási céllal. Egy további cikkünkben részletesebben mutatunk be pár nem a méhek közé tartozó, de kiemelkedő pollinátorfajt.
Kaptárt építenek-e a beporzók? Hol fognak élni a méhlegelőkre érkező rovarok?
A városi méhfélékről szóló bejegyzésünkben bemutattuk néhány méhfaj szokásait, így említést tettünk azok lakhelyéről is. A kék fadongó (Xylocopa violacea) például nagyban kötődik a korhadt fához, míg a szarvas faliméh (Osmia cornuta) többek között a vastagabb nádszálakban ver tanyát. A dongó erős rágóival üreget rá a fába, esetleg egy már kész üreget választ, hogy aztán oda tegye petéit. Ugyanezen okból keresi fel a fal repedéseit vagy a nádszálakat is a faliméh.
E fajok nem alkotnak társadalmat, magányosan végzik e feladatokat, de a peték mellé felhalmozott táplálék rámutat arra, hogy gondoskodó szülők, az utódokkal való foglalkozás nem ér véget azzal, hogy a peték biztonságos helyre kerülnek.
Mi a helyzet azonban a társas fajokkal? A háziméh (Apis mellifera), ha nem az ember szolgálatában áll, akkor sziklarepedésekbe, faodvakba építi fészkét, és akárcsak mesterséges körülmények között, a természetben is igen rendezetten helyezi el a méhsejteket, takaros lépet, kaptárt építve. Háziméhekre a városi környezetbe telepített méhlegelőknél nem számítunk nagy számban. Ha méhkaptárt találunk környezetünkben, hívjunk szakembert, aki örömmel elszállítja őket!
A poszméhek üregeket keresnek
A földi poszméh (Bombus terrestris) szintén társas életet él, még ha nem is marad fenn több éven át a kaptár, hiszen e faj esetében csak a megtermékenyített nőstények telelnek át. Belőlük lesz a következő generáció királynője. Tavasszal a telelésből magához térő királynő először is táplálkozásba kezd. Amint pótolta kiürült tartalékjait, készen áll a peterakásra.
Ehhez előbb egy földalatti üreget keres, mely legtöbbször egy kisemlős ásta járat. A földi poszméh ugyanis nem ás magának fészket, ám amit elfoglal, azt peterakás előtt alaposan kitakarítja, majd potrohlemezei közti mirigyekből kipréselt viaszból felépíti az első sejteket. A meglehetősen szabálytalan, a háziméh sejtjeire nem emlékeztető, nagy, hordó alakú sejtekbe kerülnek a peték a táplálékkal, míg más sejtek csak tároló funkciót látnak el.
A királynő melegíti az első generáció sejtjeit, szükség esetén utántölti a táplálékkészletet. Nemsoká elő is bújnak a család első tagjai, aki azonnal munkához látnak. A kisebbek a fészken belül tevékenykednek, míg a nagyobbak virágokat keresve gyűjteni indulnak. A királynő újabb adag petéket rak, ám innentől már gyorsan zajlanak az események, mígnem akár a párszázas nagyságot is elérheti a létszám.
Vígan él fészkében a család, minden dolgozónak megvan a maga feladata. Az ivaros nőstények akárcsak a háziméh esetében, itt is képesek petét rakni, ám ezek megtermékenyítetlenek, belőlük csak hímek kelnek ki. A királynő természetesen minden típusú kasztot képes reprodukálni. Az ivaros nemzedék létrehozása a nyár derekára marad. A kirepülő királynőjelöltek virágokon döngicsélve párzanak. A nyár végével aztán lassanként felbomlik a család, szétesik a közösség, elpusztulnak a családtagok. A következő évi generáció királynői azonban életben maradnak, áttelelnek, hogy aztán tavasszal kezdhessék előről a körforgást.
A földi poszméh tehát családközösségben él, míg például a sarki poszméh (Bombus polaris) egyedül. Petéi magányos lerakását követően ő sem éli meg a következő évet.
Az álposzméhek nem építenek, csak beköltöznek
Vannak azonban bizonyos poszméhfajok, egészen pontosan az álposzméhek, amelyek se nem magányosak, sem fészket nem építenek. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor mégis hogyan lesz utódjuk. Nos, ők a valódi poszméhek egyik legrettegettebb ellenségei, ugyanis kolóniaélősködő életmódot folytatnak. Az áttelelt álposzméh nőstényei, leendő királynői előbb táplálkoznak, majd keresnek egy poszméhfészket.
Adott álposzméh faj adott poszméhfajhoz alkalmazkodott, tehát gazdaspecifikus, alakra, küllemre ahhoz roppant hasonló. A kiszemelt fészekbe behatolva hamar megtöri az ellenállást. Harccal és viselkedés módosító feromonokkal átveszi az irányítást, az eredeti anyát pedig többnyire elpusztítva lerakja saját petéit. E petéket a fészek dolgozói gondozzák, lényegében innentől minden elvégzett dolgozói feladat e petéknek kedvez. A kikelt egyedek ivarképes nőstények, leendő királynők. Kikelést követően párosodnak, majd telelőhelyet keresnek, hogy a tél elmúltával ők is belevághassanak a „családalapításba”.
Az ismerős darazsakat nem vonzza a városi méhlegelő
A beporzók tehát igen színes, diverz társaság, és bizony még darázsfajokat is találunk köztük. A Masarinea alcsalád tagjai például a lárváikat kizárólag nektárral és virágporral táplálják. Meglehetősen hasonló életmódot folytatnak a magányos méhekhez.
A darazsak között persze találunk olyat, amelyik támadákonyabb természetű a méheknél.
Fontos megjegyeznünk, hogy azok a fajok, melyek ilyen viselkedésre hajlamosak, a teljes darázsnépességet tekintve csak nagyon kis százalékot jelentenek.
Ilyenek lehetnek a mindenki által ismert (és valószínűleg túlságosan nem kedvelt) kecskedarázs (Vespula vulgaris) vagy az igen nagy méretű lódarázs (Vespa crabro). E fajok esetében is igaz persze, hogy a békés, nyugodt viselkedés csökkenti a támadással végződő interakció lehetőségét.
A méhecskehotelekben is csak magányos rovarok laknak
A két említett darázsfaj társas életmódot folytat, és ragadozó. És, hogy ez miért fontos? Mert az ember számára oly elengedhetetlen magányos méhfajok segítésére kihelyezett méhecskehotelekben nem vernek tanyát. Ezekbe a rovarvédelmi eszközökbe a magányos fajok költöznek. Kialakításukból kifolyólag nem alkalmasok a társas életmódot folytató darazsak befogadására. A ragadozó életmódjuknak köszönhetően pedig nem kell attól tartani, hogy a pollinátor fajok támogatására vetett méhlegelőkön összefutunk velük.
A darazsaknak rossz a sajtója, és – a méhekhez képest legalábbis – egy meglehetősen alulkutatott fajcsoport. Sajnos annak a pár, alkalmanként támadó, rosszhírű darázsnak köszönhetően sokan nincsenek róluk túl jó véleménnyel.
De nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy itt csupán néhány fajról beszélünk, másrészt még ezeknek a fajoknak is megvan a maga ökológiai szerepük, az egyéb darázsfajok nélkül pedig például a mezőgazdaság is nagyon szorult helyzetben lenne.
A már említett beporzáson túl, mint szervesanyag lebontó, és mint kártevőszabályozó játszanak fontos szerepet! Ha egyik pillanatról a másikra eltűnnének e rendkívül hasznos fajok, akkor olyan kártevőáradattal kellene megküzdenünk, amelyre biztosan nem vagyunk felkészülve. A valódi fürkészek és a gyilkosfürkészek például parazitoidok, a különböző kártevőfajok, például a veteményt károsító hernyók lárváiba juttatják petéiket. A lárvát aztán, ha benne a pete sikerrel kikelt, belülről fogyasztja el. Szép lassan a teljes gazdaszervezetet feléli, míg nem marad más, csak egy burok. Ezt követően bebábozódik, majd kikel, és kirepül.
Látható tehát, hogy bár megdöbbentő, de a darazsak is hasznosak, sőt elengedhetetlen részét képezik azoknak az ökoszisztéma szolgáltatásoknak, melyek nélkül a mezőgazdaság a mai formájában nem létezne. Néhány fajuk támadékony is lehet, de a városban vetett méhlegelőkön, és a telepített méhecskehotelekben biztosan nem velük fogunk találkozni, miközben a színes virágokban gyönyörködünk, és az azokon táplálkozó méheket és egyéb beporzókat figyeljük.
Beporzó Hadművelet Szegeden
Jelen bejegyzés „Beporzó Hadművelet” komplex természetvédelmi street art projekt részeként készült 2021-ben. A munka során egy óriás falfestmény mellett információs táblák, kilenc helyszínen vadvirágos méhlegelő készült, több helyszínen pedig méhhotel került kihelyezésre. Térkép. A témában készült további bejegyzések (méhlegelő otthon, méhecskehotel készítése otthon, tények és tévhitek, méhlegelő kisokos, stb) ide kattintva érhetők el.
