Ahogy arról bevezető bejegyzésünkben olvashattatok, a beporzó fajok jólléte az emberi társadalmak saját önvédelmének egyik alappillére. Oly sokban függünk e fajoktól, hogy azt megbecsülni is nehéz. Ha beporzók diverzitása sérül, akkor azt mi emberek is megérezzük, esetleges eltűnésükkel pedig szörnyű kilátásoknak néznénk elébe.
Ahhoz, hogy védhessük és támogathassuk őket, előbb meg kell ismerkednünk velük. Éppen ezért alább részletesen bemutatjuk a legáltalánosabban ismert pollinátor fajcsoport néhány tagját, vagyis a méhféléket. E szorgos virágporgyűjtőkkel városi környezetben is könnyűszerrel találkozhattok.
A bejegyzés a Mondolo Egyesület „Beporzó Hadművelet” komplex környezetvédelmi street art projektjéhez kapcsolódóan készült el.
Háziméh

A háziméh (Apis mellifera) vagy más néven mézelőméh, ez a mindenki által ismert közepes méretű rovarfaj a hártyásszárnyúak rendjébe (Hymenoptera), azon belül is a méhfélék (Apidae) családjába tartozik.
A háziméh társas életmódot folytat, és sok más méhfajjal, például a földi poszméhhel (Bombus terrestris) ellentétben a családközössége több éven át is fennmarad. Egy átlagos méhcsalád 40–70 ezer egyedből áll, melyben méretük alapján is jól elkülöníthető kasztokhoz tartozó egyedeket találunk külön-külön feladattal.

Táplálkozását tekintve felnőtt és lárva korában egyaránt a virágok nektárához, illetve virágporához kötődik, így igen jó beporzó. Hasznosságára az ember már igen korán, 6000 évvel ezelőtt felfigyelt, nagyjából ugyanis ekkortájt kezdtek háziasításába.
A háziméhet elsősorban az általuk megtermelt mézért tartották, de számos egyéb terméke (virágpor, propolisz, méhviasz, méhpempő, méhméreg) okán is már az ókorban széles körben elterjedt haszonállatként, nagy becsben tartották. Egyiptomban – ahol már Kr. e. 2000 körül fejlett méhészkedést folytattak – a hatalom jelképévé vált, míg az ókori görögök Kr. e. 600 körül hozták első törvényeiket a méhtartás szabályozására.
A méhek állama
A háziméh államalkotó rovar. Euszociális, ami annyit jelent, hogy olyan nagycsaládokban él, ahol az egyedek többsége nem szaporodik, hanem rokonait támogatja a szaporodásban. A házméh esetében az egészséges családban csak a méhanya rak petéket.
A petékből aztán vagy egy újabb méhanya kel ki, vagy nemileg nem aktív nőstények, vagyis a dolgozók. A harmadik esetben hímek (herék) bújnak elő, ehhez azonban nincs szükség a peték megtermékenyítésére, úgynevezett szűznemzéssel látják meg a napvilágot, ebből kifolyólag megtermékenyítetlen petét a dolgozók (álanyák) is képesek rakni.
De hogyan termékenyülnek meg a peték?
Ehhez természetesen a herékre és az anyára van szükség. A méhanya egyszerre több herével is párosodhat, és az így szerzett spermiumot elraktározva ebből termékenyíti meg a petéiket. Amikor pedig a létszám elér egy kritikus szintet, vagyis amikor már túl nagy lesz a család mérete, megnő a zsúfoltság, és a sejtek is megtelnek, akkor történik meg a rajzás.
A rajzás
Erre leggyakrabban május és június hónapok között kerülhet sor. A lerakott anyabölcsőkből kikelnek az újanyák, megmérkőznek egymással, és a legrátermettebb egyed marad a kaptárban a család egyik felével, míg a másik résszel az öreganya távozik.
A távozás előtt repülési képességeket optimalizálandó az öreganya lefogy, míg a vele tartó dolgozók „feltankolnak”, vagyis elraktároznak egy adag mézet a gyomrukba. Erre azért van szükség, mert az új kaptár építésekor kéznél kell legyen az induláshoz szükséges „muníció”.

Előfordul az is, hogy a kaptár lakói úgy ítélik meg, hogy az anya már nem látja el tökéletesen feladatait, elöregedett. Ebben az esetben csak egy újanya kel ki, ezt követően pedig az öreget elüldözik vagy elpusztítják. Ez az úgynevezett csendes anyaváltás.
A hazai éghajlaton augusztus tájékán figyelhető meg a hereűzés, mely nem más, mint amikor a dolgozók a heréket arra kényszerítik, hogy elhagyják a kaptárat. Az évnek ebben a szakában ugyanis már csökken a táplálékellátottság, így a herékre, akik csak a megtermékenyítésért felelnek, tovább már nincs szükség. A hereűzés jelensége talán kegyetlennek tűnik, de a család fennmaradását tekintve nagyon is érthető.
A kaptár élete

A lépeket viaszból építik, amelyet kis lemezek formájában a hasukon levő viaszmirigyek választanak ki. A lépsejtekbe kerül aztán a méz, a virágpor, és itt történik a fiasítás is. A kórokozók távoltartására a különböző növények gyantájából készült propoliszt használjak.
A méhanya feladata egyrészt a család egyedeinek felismerését lehetővé tevő feromon kiválasztása, másrészt a peterakás. Akár napi 1500 petét is képes rakni. A megtermékenyítetlenekből here, míg a megtermékenyített petékből pedig méhanya vagy dolgozó fejlődik. Hogy melyik, az attól függ, hogy milyen sejtbe kerül, illetve, hogy a lárvát mivel táplálják.

A heresejtekbe hím, a dolgozósejtekbe és az anyabölcsőkbe nőstény pete kerül. A kikelő dolgozólárva (álca) csak fejlődése első szakaszában kap méhpempőt, míg a leendő méhanyák, vagyis az anyaálcák teljes fejlődésük alatt. A bebábozódást követően kikelt méhanyák aztán 3-6 napos korukban repülnek ki párzani, majd új családot alapítani, míg a dolgozók a kaptárban maradnak, és különböző életszakaszaikban különböző feladatokat látnak el.
Az első 10 napban a kaptárban dolgoznak, a sejteket tisztítják, a lárvákat gondozzák, etetik azokat. A második 10 napban a viaszsejtek építésében, a méz készítésében, a kaptár hőszabályozásában, valamint a hulladékanyagok eltávolításában vesznek részt. A kaptár védelmét is a második szakaszban levők látják el. A harmadik szakasz egyetlen feladata a táplálékgyűjtés.
Méz és táplálékgyűjtés

A táplálék gyűjtése messze túlmutat a virágpor és a nektár begyűjtésén. Erre egyébként a háziméh esetében a testének speciális képletei teszik tökéletesen alkalmassá. Egyrészt lábbalgyűjtő fajként a virágport a hátsó lábukon található dús szőrzeten, a kosárkában viszik, másrészt a nektár szállítására van egy külön gyomruk, mely nem meglepő módon a mézgyomor nevet kapta.
100 gramm méz készítéséhez körülbelül egymillió virágot kell meglátogatniuk.
Ha tehát egy jó lelőhelyet találnak, akkor ott annyi virágport és nektárt vesznek magukhoz, amennyit csak elbírnak. Igen ám, de egy jó lelőhelyen természetesen sokfordulónyi virágport és nektárt is jelenthet, ezt az információt a kaptárba visszaérve pedig valahogy célszerű megosztani a dolgozótársakkal.
(Méh)táncolj, ha hozzám beszélsz!
Karl von Fisch 1973-ban Nobel-díjat érő kutatása során tárta fel a méhek lelőhelyekkel kapcsolatos kommunikációját, a méhtáncot. A táplálékforrás távolsága és gazdagsága meghatározó az információátadásban, melynek során az egyed nyolcas alakban táncol, a körívek közötti egyenes szakaszon a potrohát rázva.
Egyes fajok vízszintes felületen, míg mások függőlegesen járják táncukat. A vízszintes során az irányt a nyolcasban található egyenes szakasz mutatja, míg a függőleges során az egyenes szakasza a függőlegestől akkora szögben tér el, amekkora a táplálék irányának szögeltérése a Naphoz viszonyítva. A lelőhely távolságát a tánc frekvenciájával kódolja a méh.

Régebben úgy gondolták, hogy a közelben található lelőhely esetén a méhek körtáncot járnak, míg a nagyobb távolságokban lévő lelőhelyek hollétét és gazdagságát nyolcas alakú mozdulatsorral, úgynevezett rezgőtánccal jelzik egymásnak a dolgozók. Mára azonban kiderült, hogy a körtánc egy nagyon rövid rezgő szakaszú rezgőtánc.
A háziméh nem csak a táplálékkal kapcsolatos információt tudja megosztani tánccal. A remegőtánccal a begyűjtőméh a fajtársakat kéri, hogy segítsenek neki, vegyék át tőle a begyűjtött nektárt. Szintén egy érdekes, a méhtánccal kapcsolatos jelenséget figyelhetünk meg a rajzás előtt. A rajzást követően új helyre költözik a család egy része. Ahhoz azonban, hogy jó helyet találjanak, előbb kémeket küldenek ki. E kémek visszaérve eltáncolják a lehetséges új lakhelyek hollétét, melyet aztán a nap során újabb egyedek keresnek fel. Ezt követően lényegében tánccal szavaznak az új lakhelyről.
Nehéz felbosszantani

A háziméh nem támadékony, alapvetően békés rovar, de előfordul, hogy kénytelen használni fullánkját. Erre akkor kerül sor, ha veszélyben érzi magát. Míg a rovarok testét borító kitin esetén a horgacskákkal ellátott végű fullánk visszahúzható egy szúrást követően, addig az elasztikus emberi bőrbe beleszakad.
A szúráson túl egy feromont is kibocsát az adott egyed, ami a közelben lévő fajtársakat szintén támadásra ösztönzik. A támadást persze könnyen elkerülhetjük, ha békésen, lassan közelítünk a méh felé. Tekintve, hogy milyen hasznos és fontos munkát végez a beporzással, fontos, hogy megtanuljunk ezen alapvetően szelíd rovarral békességben élni.
Poszméhek

Ha beporzó rovarok kerülnek szóba, akkor hajlamosak vagyunk a háziméhet említeni, holott rajta kívül számos más faj is részt vesz ebben a fontos munkában. Közülük az egyik legismertebb a poszméh. E név persze nem egy fajt jelöl, hanem egy egész genust. Világszinten megközelítőleg 250 faját írták le, míg hazánkban 34 faj fordul elő.
Rendszertanilag a poszméhek (Bombus-fajok) a hártyásszárnyú rovarok rendjébe (Hymenoptera), a fullánkos hártyásszárnyúak alrendjébe (Aculeata), a valódi méhfélék (Apidae) családjába tartoznak. Vannak köztük szociális viselkedésűek és magányos életmódot folytatók is, sőt a poszméhek egy csoportja kolóniaélősködő.
Bunda a hideg ellen
Az őshazájuk Belső-Ázsia, innen indultak világhódító útjukra úgy 35 millió évvel ezelőtt az eocén és az oligocén határán. Akkortájt egy globális lehűlési periódus zajlott. Erre volt válasz, evolúciós előny a nagyobb testméret és a dús szőrzetű „bunda”. A poszméhek a bunda és a méretek mellett az aktív testhőnöveléssel is képesek felvenni a harcot a hideg ellen.

A repüléshez a szárnyakat emelő és a süllyesztő izmok egymást váltva feszülnek meg, így jönnek létre a test megemeléséhez szükséges szárnycsapások. Ha azonban ezt a két izmot egy időben feszítik meg, akkor minimális szárnymozgás zajlik le, ám annál több hő termelődik. A repülőizmok üzemi hőmérséklete minimum 30 C fok, így ezzel a trükkel képesek a hűvösebb időben is repülni.
Ezen tulajdonságok tették lehetővé, hogy a hidegebb területeket is be tudták népesíteni, így például a sarki poszméh (Bombus polaris) az északi sarkkörön is túl, a havasi poszméh (Bombus alpinus) pedig egy olyan magashegységben, mint az Alpok, verhetett tanyát.
A poszhméhek a repülőizmokkal történő melegítő képességüknek a hőszigetelt fészkeikben is jó hasznát veszik. A dolgozók az aktív izommunkával 30 C fok felé emelik a fészek belső hőmérsékletét, így a gyűjteni induló egyedeknek nem kell energiát fordítaniuk a repülőizmok felmelegítésére. Az állat testét borító szőrzet persze más feladatokat is ellát.

A pollen gyűjtését tekintve az úgynevezett lábbal gyűjtők csoportjába tartoznak. A harmadik pár lábakon alakultak ki a gyűjtőkészülékek: kefe és kosárka. A test sűrű szőrzetén gyűlik fel a pollen, amit aztán a kefével lehúzva nyállal és némi nektárral keverve a kosárkába terelnek. A hímek, és a szociálparazita poszméhek nem rendelkeznek ilyen gyűjtőkészülékekkel.
Szintén a szőrzet, pontosabban annak színezete nyújt egy harmadik funkciót is. A világosan kivehető, rikító színek már messziről jelzik a ragadozók számára, hogy a poszméh elfogyasztása bizony komoly áldozatokkal járhat. A poszméhek ugyanis fullánkosok, így akárcsak a háziméhek, ők is nagyokat tudnak szúrni, és méreganyaggal is rendelkeznek. Ám amíg háziméhek a csípést követően elvesztik fullánkjukat, addig a poszméheknél ez a képlet visszahúzható komolyabb veszteség nélkül.
A poszméhekkel nehéz összeveszni
Ezzel együtt azonban kijelenthető, hogy a poszméh emberre nem veszélyes, kifejezetten nehéz annyira felhergelni, hogy támadjon és szúrjon. Nyugodt vérmérsékletének, nagy béketűrésének okán remek beporzó városi körülmények között is.
Az olyan támadékony darázsfajokkal ellentétben, mint például a lódarázs a legtöbb méhféle kifejezetten békés, a magányos méhek, dongók, és poszméhek gyakorlatilag sohasem támadnak.
Kedvelik a változatosságot

Ami a táplálkozásukat illeti, kifejezetten kedvelik az olyan élőhelyeket, ahol sok növényfajról gyűjtögethetnek, és ahol a fajok egymáshoz képest időben eltolva virágoznak. Fejlett szívószervüknek köszönhetően – mely egy ízület segítségével igen hosszúra kinyújtható – még a mélyebb kelyhű virágokból is képesek nektárt gyűjteni.
Meglehetősen nagy testűek, a legtöbbek által ismert földi poszméh (Bombus terrestris), mely a településeken is megfigyelhető 19-25 mm, míg a genus legnagyobb képviselője, az óriás poszméh (Bombus fragrans) elérheti a 31 mm-t is.
Ahogy az már fentebb említésre került, vannak euszociális vagyis államalkotó rovarok, melyek kasztokra tagolódó családközösségekben élnek, és vannak magányos életmódot folytatók. Ez utóbbira példa a sarki poszméh, mely a rövid nyárnak köszönhetően nem nevel több dolgozógenerációt, csupán egyetlen ivarosat hoz létre, melyek áttelelnek.
Van egy igen érdekes eset is a nem euszociális poszméhek esetében, ezek pedig a szociálparazita álposzméhek. Őket, és a poszhméhek társadalmát egy következő bejegyzésben mutatjuk be.
Kék fadongó

A kék fadongó (Xylocopa violacea) kifejezetten nagy (18–25 mm), Európa egyik legnagyobb méhfaja. Mint méh, szintén a hártyásszárnyúak rendjébe (Hymenoptera), azon belül is a méhfélék (Apidae) családjába tartozik.
Nevét egyrészt a fényes-fémes kékesfekete színezetéről, másrészt a frissen kikelt fadongók előbújási helyéről kapta. A kék fadongó ugyanis áprilisban, májusban az előzőleg a petét lerakó nőstény által a peték számára a fába vájt járatból bújik elő. Ilyentájt gyakran láthatjuk és hallhatjuk e hatalmas és impozánzs vadméhet hangosan döngicsélni, amint virágról virágra száll.
Miután sikeresen párt talált, majd párzott is, a nőstény helyet keres a peterakásra, majd lárvái számára nektárt és virágport raktároz az ivadékbölcsőkben. Az utódok nyár végén jönnek elő, és áttelelik a hideg évszakot, hogy tavasszal minden kezdődhessen előröl.
Szarvas faliméh

A szarvas faliméh (Osmia cornuta) a hártyásszárnyúak rendjébe (Hymenoptera), a méhfélék (Apidae) családjába tartozik. Jelentősen kisebb, mint a kék fadongó vagy akár a földi poszméh, de véletlenül sem marad el mögöttük, mint pollinátor.
Sőt, egyes számítások szerint akár 200-szor hatékonyabb beporzó, mint a háziméh. Az alma-, illetve cseresznyefák esetében jelentős termésmennyiség növekedést figyeltek meg a szarvas faliméh beporzása esetén.
Váram a nádszálam
Nevét a fejen található kis szarvacskákról kapta. Érdekessége, hogy akárcsak a kék fadongó, magányos méhfaj. Petéit többek között nádszálakba helyezi olyan módon, hogy az üreges nádszálba egy-két centiméterenként egy-egy sejtet készít. A peték mellé természetesen ennivaló is kerül a kikelt lárva számára. A munka és a nádszál lezárásaként sárral tapasztja le azt.

A háziméhhel ellentétben a hím faliméh is viráglátogató, ráadásul többféle virágot is járnak e faj egyedei, így több növényfaj beporzásában is részt vállalnak.
Ugyan a háziméh is csak nagyon ritkán csíp, ám a szarvas faliméh még ennél is ritkábban, lényegében soha. Ha tehát békés természetét, és kiváló pollenátori mivoltát vesszük figyelembe, akkor látható, hogy megérdemli védelmünket és segítségünket. Ehhez pedig nem is kell mást tennünk, mint néhány, legalább 8mm átmérőjű nádszálat összekötözni, és esőtől védett területre helyezni, melybe a petéket helyezheti méhünk. A kikelő faliméhek gazdagon meghálálják a törődést!
A következő néhány bejegyzésben újabb izgalmas fajok mellett azt is bemutatjuk, hogy milyen módon segíthetünk otthon, a munkahelyen vagy az iskolában a beporzókon, és ezen keresztül városaink biológiai sokféleségén is!