A tiszavirág egykor Európa-szerte elterjedt, gyakori faj volt. A kontinens számos folyójában nagy tömegben volt jelen, mára azonban egyedszáma lecsökkent, elterjedési területe beszűkült. Drasztikus állománycsökkenésében szerepet játszott a klímaváltozás is, ám elsősorban a folyószabályozások, mederrendezések és partvédelmi beavatkozások, valamint az egyre intenzívebbé váló folyószennyezések okolhatók e negatív tendenciáért. Az utóbbi években, emberi segítséggel ugyan, de emelkedőben van az állománya.

Két évszázad alatt jelentősen csökkent élettere

Az emberi beavatkozások oly szélsőséges méreteket öltöttek, hogy napjainkra már csak a Tiszában és némely mellékfolyójában fordul elő igazán nagy állománya.

A nagy európai folyószabályozások során élettere jelentős részét elvesztette. Ragaszkodik ugyanis a meredek, agyagos mederfalhoz. A középszakaszú folyók jellemzője a meanderezés, amely kifejezés a folyó kanyargós mivoltára utal. A kanyarok belső ívén a folyó leteszi hordalákát, míg a külső íven „rombol”, kialakítva ezáltal a szakadópartokat. Az agyagos szakadópartok kiváló élőhelyet biztosítanak a tiszavirág lárvái számára, melyek e falakba készítik el járataikat.

A folyószabályozások során elsősorban e széles kanyarokat vágták át, így nagyban csökkent a tiszavirág számára alkalmas élőhely. A kanyarok átvágásával elvesztett optimális élőhelyek mellett tovább szűkíti lehetőségeiket a partvédelem és medererősítés során történő kövezés, illetve a kövezés alatt elhelyezett nemezzel történő burkolás. Ezek a beavatkozások lényegében elfedik a tiszavirág által hasznosítható
mederszakaszokat.

Jó víz nélkül nincs élet

Ugyancsak jelentősen negatív hatást fejt ki a folyók vizeinek szennyezése, a tiszavirág ugyanis roppant érzékeny a víztisztaságra. Ezen tulajdonságából adódóan remek indikátorfaja a vízminőségnek.

A hazai állománycsökkenést jóval megelőző nyugat-európai eltűnésének fő oka, hogy a káros hatások az ipari forradalomnak köszönhetően nyugaton korábban jelentkeztek, hazánkban nem voltak ilyen erőteljesek ebben az időben. Sajnos a 20. század második felében a hazai állományok is veszélybe kerültek a már fent említett okokból kifolyólag, ugyanis a Tisza mellett létesült vegyipari gyárak sokat rontottak a folyó vízminőségén.

A tiszavirág (Palingenia longicauda) a szárnyas rovarok (Pterygota) alosztályába, az ősszárnyúak (Palaeoptera) alosztályágába, azon belül is a kérészek (Ephemeroptera) rendjébe, a tiszavirágok
(Palingengidae) családjába tartozó kérészfaj.

Legkorábbi említése Arisztotelésztől származik, aki ephemeronként (jelentése: egy napi) hivatkozik rá Historia Animalium című művében. A név a kifejlett, szaporodóképes alak rövid, alig néhány órás
életszakaszára utal.

Tiszai kérész, campione d’Europa

Európa legnagyobb kérészfaja. A kifejlett hímek 2,5–3,5 cm-es testhosszal bírnak, míg a nőstények valamivel nagyobbak, 2,7–3,8 cm hosszúak. Mindkét ivarra jellemző a potrohvégi függelék, a két fartoldalék, mely az egyébként szürkés szárnyú nőstények esetében 3 cm. A világosbarnás árnyalatú hímek esetében ez jóval hosszabb, akár 8 cm is lehet. A fartoldalék elsősorban egyensúlyozó szerepet tölt be, ami a hímeket nagyban segíti párzás során. A nőstényeké rövidebb, így a repülés is könnyebb számukra.

Egyenlakások a mederben – Üregek és járatok

Ahogy arról a neve is árulkodik, a tiszavirág teljes mértékben a vizes környezethez, a vízi életmódhoz alkalmazkodott. A párzás során az aljzatra hulló petékből kikelő lárvák igyekeznek azonnal befúrni magukat. A lárvaállapot 3 éven át tart, ez időszak alatt sokszor, megközelítőleg 20 alkalommal vedlenek. Ezen életszakaszukban előbb apróbb járatokat készítenek, majd ahogy a megfelelő szerveik kialakulnak, elkészítik jellegzetes U alakú üregeiket. Az üregek 0,5-1 cm átmérőjűek, teljes hosszuk
pedig elérheti az 50 cm-t. Az üregek kiásásában játszik szerepet erős rágójuk, illetve mellső ásólábuk.

Kopoltyúlemezeik mozgatásával áramoltatják a vizet, mely egyrészt lehetővé teszi, hogy folyamatosan oxigénben gazdag, friss vízhez jussanak, másrészt a járataikban így hozzák létre azt a vízáramot, amely a szűréshez szükséges. A szűrés, mely során az állat lényegében táplálkozik, vagyis a
szerves törmeléket fogyasztja, a folyó víztisztaságában is jelentős szerepet játszik. A meredek, agyagos partfalakat kedvelik, ahol megfelelően gyors áramlású a víz ahhoz, hogy iszap ne rakódjon le, az ugyanis elzárná a kérészeket a külvilágtól.

Üregeiket meglehetősen sokáig használják, ám ha a folyó apadni kezd, ők is lejjebb húzódnak. Megfigyelhető egyfajta szintezettség a járatokat tanulmányozva, ugyanis a fiatal egyedek az alsóbb
régiókban találhatók, míg az idősebbek a fentiekben. Egy nagyobb tiszavirágtelep akár több száz méter hosszú és több méter magas is lehet millió és millió állat számára otthonul szolgálva.

A lárvaállapot vége felé közeledve már elérik a 4–5 cm-es hosszúságot. A kérészfajok azonban nem bábozódnak be, hanem úgynevezett tökéletlen átalakuláson (hemimetamorfózis) esnek át. A kimaradó bábállapot helyén a teljes kifejlettséget megelőző szubimágó alak áll. Ez a tiszavirág esetében csak a hímre jellemző. Ezen állapotában az állat még nem ivarképes, ahhoz még egy vedlés szükséges. Akkor válik kifejlett egyeddé és éri el az imágó alakot.

A rajzás

Ezekben a fejlődési alakokban már a felszínen tartózkodik, és miután megtörtént a második vedlés, megkezdődik a lárva alakból azonnal
imágóvá vedlő nőstények keresése, valamint a párzás. Sem szubimágó, sem pedig imágó alakban nem táplálkozik már. A könnyebb repülés érdekében bélcsatornájukat levegővel pumpálják fel. Mivel a párzás a fajtársakkal szinkronizáltan történik, vagyis egyszerre nagyon sok egyed igyekszik
párt találni és párosodni, így a késő délutáni órákban akár több millió egyed is a víz felszíne felett röpködhet, szinte szőnyegként beterítve azt. Ezt a nagyon látványos jelenséget nevezzük tiszavirágzásnak, mely nem más, mint a tiszavirág rajzása.

Minderre június hónapban kerül sor. A Tisza alsóbb szakaszán valamivel korábban, míg északabbra később, de az adott folyószakaszon jellemzően igen rövid idő, mindössze néhány nap alatt. Változatlan, meleg időben egyhuzamban, de szeszélyes időjárás mellett kisebb nagyobb megszakításokkal.

A tényleges rajzást megelőzi egy előrajzás, melyben főként korán kikelő, a nőstényeket kétségbeesetten kereső hímek vesznek részt. A rajzás dandárja alatt aztán már nem kell olyan hosszasan keresni a nőstényeket, de így is előfordul, hogy egy nőstényre egyszerre több hím is ráakaszkodik a sikeres párzás reményében.

Akció után kompenzáció

A párzást követően aztán a hímek szinte azonnal elpusztulnak, míg a nőstények megkezdik a kompenzációs repülést. Ez a folyás irányával ellentétes repülés azt a célt szolgálja, hogy a lerakni kívánt peték ne a
párzás helyszínén kerüljenek a vízbe. Ott ugyanis a sodrás messze vinné a kikelés helyszínétől, és így nem lenne biztosított a kikelő lárvák számára az optimális környezet, vagyis a már említett ferde, agyagos meder.

A megfelelő mederszakasz biztosítása mellett a messzebb repülő nőstények új élőhelyeket is kolonizálhatnak. Az esetleg megtermékenyítés nélkül maradt nőstények is leteszik petéiket, mert ezekből a szűznemzésnek köszönhetően is kikelnek a lárvák, igaz, ezek csak nőstények lehetnek.

A milliószám repülő rovarok minden őket elfogyasztani képes állat számára kiváló lakomát jelentenek.. A rajzást megelőzően például a dankasirályok (Larus ridibundus) jelenlétéből és viselkedéséből következtethetünk arra, hogy a tiszavirágzás hamarosan kezdetét veszi.

A tiszavirág 1993 óta védett

Régen az ember is nagy számban gyűjtötte, hiszen horgászcsalinak, vagy takarmánynak is kiváló. Lárva alakjában egy speciális eszközzel, a bágerrel is igyekeztek begyűjteni. Védelmet 1993 óta élvez, és ez minden alakjára
(lárva, szubimágó, imágó, kifejlett rovar, elpusztult kérésztetem) kiterjed.
Az utóbbi években emelkedőben van az állománya, emberi segítséggel, de Nyugat-Európában is új telepei vannak kialakulóban, a Lippe és az Odera folyókba ugyanis sikeresen telepítették.

Hazai vizeink természetességére, vízminőségére a tiszavirág fennmaradásának érdekében is nagy hangsúlyt kell fordítanunk. A tiszavirág kulcsfaj, meghatározó szerepet játszik a Tisza ökoszisztémájában. Tömegességének okán egyrészt lárvaként állandó eleségül szolgál a különböző élőlények, elsősorban a halak számára, másrészt táplálkozásából adódóan, mint biológiai szűrőrendszer játszik szerepet a szervesanyag
kezelésében, például az aljzatlakó algatömegek mennyiségének szabályozásában.

Dunai rokon – a dunavirág

A dunavirág (Ephoron virgo) – akárcsak közeli rokona, a tiszavirág – szintén a kérészek rendjébe tartozó rovar. Számos hasonlóságuk mellett azonban eltérések is mutatkoznak a két faj között. Ahogy arra a nevéből is következtethetünk, a dunavirággal a Dunán, illetve annak mellékfolyóin találkozhatunk. Közel 40 év után gyönyörködhetünk újra látványos rajzásában. Rokonához hasonlóan szintén nagyon kényes a vízminőségre.

Nem véletlen, hogy 2012-es újbóli megjelenése, egyedszámának növekedése összefüggésben áll a bécsi szennyvíztisztító üzem modernizálásával. Ahogy a víz minősége javult, úgy vált egyre tömegesebbé a Dunán. Vélhetőleg egyes tisztább vizű mellékfolyóiból (Rába, Ipoly) települhetett vissza.

Nem csak elterjedését tekintve, de (a) külső jegyekben is mutat különbséget a tiszavirággal. Míg az utóbbi Európa legnagyobb kérészfaja, addig a fehér színezetű dunavirág jóval kisebb, alig 3 centiméter hosszú.

Ám dacára kisebb méretének, szintén nagy ökológiai jelentőséggel bír. Lárvái ugyanis a folyókban olyan jelentős biomasszát képviselnek, hogy meghatározó szerepet játszanak az őket fogyasztó szervezetek, például a halak számára. Mindemellett táplálkozásával az aljzatlakó algatömeg mennyiségének szabályozásában is nagy szerepet játszik.

Három helyett egy év az élet

Életmenete hasonlatos a tiszavirágéhoz, ám nem három, csupán egy év telik el a peterakástól a párzásig. A peték a párzást követően az aljzatra süllyednek, de kikelni csak a következő év tavaszán fognak. A kikelt lárvák vízi életmódot folytatnak, fejlődésük során sokszor vedlenek, nyár végén aztán a felszínre úszva a hímek előbb szubimágó, majd ivarérett imágó alakot öltenek, és a lárva állapotból egyből imágóvá alakuló nőstények keresésére indulnak.

Az esti órákban kerül sor a dunavirág szintén rendkívül látványos rajzására. A párzást követően a hímek hamar elpusztulnak, a nőstények azonban a tiszavirágnál is említett kompenzációs repülésbe kezdenek.

Ekkor leselkedik rájuk a legnagyobb veszély, méghozzá a folyót keresztező hidak képében. A dunavirágot ugyanis a vízfelszín optikai jele irányítja, amelyet azonban a kivilágított hidak megtörnek. Szerencsére azonban kutatók kidolgoztak egy megoldást a probléma orvoslására. A repülést végző nőstényeket lényegében egy fénysorompóval a víz felelt tartják, így azokat nem terelik el a hidak, és biztonságban folytathatják röptüket egészen a peték letevéséig.

A dunavirág minden alakja (lárva, szubimágó, imágó, kifejlett rovar, elpusztult kérésztetem) védett.